Csillagom, csillagom 4 és feledik fejezet

Sziasztok!

Megkaptam az első valamire használható kritikámat a storyhoz :))) Azt hiszem pont jókor így jó helyen tudok beszúrni egy fél fejezetet. Gigi szerint a történet jobban nézne ki ha a barátaim nem csak úgy előhuppannának a bokor rejtekéből hanem én vinném be őket a dologba. Ezen már én is sokat töprengtem, de eddig még nem volt indíttatásom átírni. Most azonban szükségét éreztem, ezért a 4. fejezet végét kicsit átírtam és egy rövid folytatással toldottam meg. Ez úgy mond még csak prototípus, érdekelne a véleményetek. Tényleg jobb lenne így? Tényleg jobb lenne ha én, mármint a főszereplőm hívná be a barátait a történetbe? Az előző elgondolás szerint Matrona titokban felkereste őket és edzésben részesültek csak úgy mint a főszereplőm. Erre egyetlen utalás volt csupán, amikor Emma fáradtan hazaesett. Egyébként jelentősége van annak is hogy a barátok nem általam hanem felsőbb utasításból kerülnek a történetbe de mindkét variáció megállná a helyét. Szerintetek?

Szóval itt egy fél fejezetnyi kis módosítás ami igazából nagy zárójelek közt lebeg most. Lényegében nem olyasmi amin nehezen lehetne változtatni úgyhogy ezért sem izgattam magam rajta :)

Habár nem pontosan olyan lett ez a kis fejezetke, amilyenre elsőre terveztem, de ez jött ki a tollamból (billentyűzetemből).

Remélem azért élvezetes lesz számotokra :) Jó olvasást~

(Mivel nem tudtam egyéb képet hozni ma egy csillagos égboltot kaptok :))

- Várj, várj egy pillanatot. Az előbbi selejtes manőverem után még komolyan elvárod, hogy én egyedül szálljak szembe egy emberek alkotta hadsereggel? – tettem fel a komoly kérdést, de az alapvető feltételezésen muszáj volt elnevetnem magam.
- Nem, nem egyedül. – elmosolyodott. – Szeretném, ha választanál magadnak egy csapatot.
- Csapatot?
- Embereket, akikben feltétel nélkül megbízol. Barátok, szerelmek, családtagok, bárki lehet. Akikről úgy érzed, támogatnának és…
- Értem, azt hiszem. – Licertia mosolygó arcára néztem. Számomra nem volt kérdés ki az, akiket magammal hozhatok ide, akikben megbízok, és akik mindennél fontosabbak voltak nekem…

Az albérletben ültek, Aislinn, Alex, Emma és Katherine. Én velük szemben ácsorogtam meglehetősen idegesen, mellettem Matrona valami túlvilági mosollyal. Titkot bízok rájuk, valamit, ami eddig a gyomromat morzsolta, most végre megoszthatom velük. Tudtam, hogy meg fogják érteni, mégis féltem, hogy hülyének néznek.
- Szóval csajok… Ő itt Matrona! – mutattam be az idős hölgyet a barátaimnak. – Matrona néni, ők pedig itt a legjobb barátaim.
- Szerbusztok, kedveskéim! – mosolygott rájuk. Kölcsönös szimpátia szelét éreztem.
- És mi az a fontos dolog, amit el kell mondanod? – kérdezte Emma, hajtincsét morzsolgatva.
- Hát van ez a dolog… tudjátok – annyiszor lejátszottam a fejemben, hogy mit fogok mondani, most mégis minden összekuszálódott. – Van ez a dolog a csillagokkal…
- A néni csillagász? – Csapta össze kezeit Katherine. A kuncogó Matronára néztem.
- Hát valami olyasmi – helyeseltem. – Tudjátok, van egy másik hely, egy másik, ami nagyobb, és most ott nyár van, és ott van Licertia is, és…
- Van egy hely, ahová a csillagok hullnak, Stellorának hívják! – vette át a szót Matrona és varázslatos határozottsággal beszélt.
Mesélt a helyről, a csillagok otthonáról. Mesélt a helyről, egy másik dimenzióról. Mesélt a helyről, amit el akarnak pusztítani. Egy háborúról, amit nekünk kell segíteni, mert én… én vagyok valaki. Lumenának nevezett. Egy titok, van egy titkom, ami még számomra is titok.
Emma visítva borult a nyakamba.
- Ez baromi jól hangzik! Csináljuk! – Nem emlékszem mikor láttam utoljára ennyire lelkesnek. – Nélkülünk amúgy sem húznád sokáig!
- Köszi – válaszoltam tetetett haraggal, de csak nevetni tudtam. Jól esett a támogatása.
- Én is benne vagyok! Imádom a csillagokat! – Kat is felállt és megölelt. Mostmár könnyebb volt, sokkal könnyebb hogy ő is velem volt. Régebben ő volt, aki rávett, hogy megkeressük a csillagképeket, azóta is hálás vagyok neki érte.
- Végül is, miért ne? – Alex bátorítóan mosolygott, örültem, hogy ő is itt van, akkor már hetek óta nem láttam.
Aislinn még mindig mozdulatlanul ült a helyén és fura grimaszokat vágott. Tudom milyen az, amikor nem tetszik neki valami, vagy kételkedik valamiben. Ellentétben Emmával, aki oda volt a túlvilági dolgokért, meg a fantasy cuccokért, Aislinnek nehéz volt megmagyarázni ilyesmit. Végül aztán mosolyogva odajött hozzám ő is, összekócolta tökéletesre beállított hajamat és azt mondta:
- Csak miattad! Emmának igaza van, nem húznád sokáig nélkülünk! – Ezen természetesen gonoszul összemosolyogtak, de nem tudtam rájuk haragudni.
Ők voltak a csapatom, az én csapatom, az én barátaim, a legjobb barátaim!