Hála a nyárnak kiolvadt az ihletem~ És megszültem azt a fejezete, amivel rengeteget szenvedtem. Megírva meg volt, de hosszú hónapokon át várta, hogy át legyen írva, mert tele volt logikai bakival. Aztán a napokban egyszer csak átírtam... végre. Azt hiszem messze nem olyan lett, ahogyan fejben átírtam márt legalább 100-szo,r de azt hiszem érthető. Amennyiben nem, akkor jelezzétek és tovább boncolgatom.
Ezzel együtt a történet második nagyobb lélegzetvételű része elkészült. Az elkövetkező fejezetekben arról lesz szó, hogyan tanulnak meg a lányok harcolni.
Rengeteget szenvedtem ezekkel a fejezetekkel hiszen én magam sosem űztem semmilyen önvédelmi sportágat. Így borzalmas nehéz volt elképzelnem és megfogalmaznom, hogyan kell íjjal lőni, vagy hogyan kell kardot forgatni. Nem akartam elnyújtani, de azt sem akartam, hogy enélkül dobjam bele a lányokat a mély vízbe. Ők nem Mary Sue karakterek, szeretném a fejlődnének.
Őszintén remélem, hogy sikerült elég izgalmasra formálnom a fejezeteket. Nem csak a karaktereim hanem én is vért izzadtam írás közben XD De a napokban vissza olvastam és számomra is meglepő mód élvezhető volt.
A legelső fejezet, ami valójában az ötödik, egy pihentető rész. Ez egy jutalomból kreált csillagnézés, és egy kis barátkozást, ismerkedést foglal magában. A kép amit hozzá mellékeltem Nem sokban kötődik ugyan a fejezet hangulathoz ezért egy zenét is kaptok tőlem :)
A képről röviden: Emlékeim szerint régebben minden fejezethez gondosan választottam képet, de egyszerűen lövésem nem volt ehhez a fejezethez mit tartogattam. 3 napja gondolkozok, mit rakjak ide ezért egy Licertia illusztrációt kaptok. Korábban a borító feltevésekor már láthattok róla egy kis illusztrációt. Ez is olyasmi. Természetesen az elf füleket leszámítva Licertia talán hasonlít erre a lányra. Itt mosolyog, azért választottam ezt, mert a fejezetben Licertia kivételesen jókedvű és nem egy szekáló hárpia. Hatezer dolgot tudnék mondani ami miatt mégsem tökéletes az ábrázolás, de nem teszem. A képen egy elf van, aki merő véletlenségből Licertiára emlékeztet. De persze Ő ezerszer szebb és tündöklőbb ^^
A zenéről röviden: Ez számomra egyfajta himnusz~ Még Gigi mutatta 2-3 éve egy nyári hullócsillagos estén ^^ Azóta mindig mikor csillagokat nézek, ezt hallgatom. Szerintem nagyon hangulatos és szép szám. És mivel amúgy sincs túl sok csillagos dal, nem nagyon tudnék mit idepasszintani. Aki esetleg ismer ilyet, azt várom szeretettel :)
Azt hiszem ennyit akartam~ Jó olvasást ^^
Ennyi lett volna ez a fejezet :) Ha tetszett kérlek írj véleményt. Meg ha nem akkor is~ Kíváncsi vagyok a hibákra ^^- Hova megyünk? – kérdeztem már sokadjára, de nem kaptam választ. – Licertia! Mond már meg, vagy vedd le a kötést a szememről!
- Ne legyél türelmetlen! Mondom, hogy mindjárt ott vagyunk!
- Tudod elég ijesztő, hogy alig érek át Stellorába, máris letámadsz egy szemfedővel és elcipelsz magaddal, isten tudja hova.
- Mutatni szeretnék valamit.
- És nem láthatom, hogy merre megyünk? – rimánkodtam tovább, ahogy újra megbotlottam egy faágban.
- Mondom, hogy mindjárt! Már csak pár perc a hegy teteje – Szokatlanul kedves, de határozott hangja nem tűrt ellenvetést.
A történet valahol ott indult, hogy én szokásomhoz híven megérkeztem Stellorába, és mire kettőt pisloghattam volna Licertia azonnal lekötötte a szemem és kérte, hogy menjek vele. Este volt, ezt le tudtam szűrni a pillanatnyi sötétségből, meg a hűvös levegőből, de a nagy titkolózás miértjére nem volt elég indok. Próbáltam elmagyarázni, hogy nem igen szeretem, ha be van kötve a szemem, mert iszonyatosan félek, ha nem látok, de nem hatották meg a szavaim.
A kaptató utolsó része különösen nehézkes volt. Próbáltatok már bekötött szemmel hegyet mászni? Meredek hegyoldal, csúszós fű, te meg csak lépkedsz a vak világba. Ha Licertia nem fogott volna két kézzel, valószínűleg két lépésenként orra estem volna.
A pillanatnyi vakság mellett tovább idegesített az a furcsán csilingelő, suhogó hang, amiket hallottam. Mintha csengőket dobáltak volna az égből és nagy dobbanás kíséretében földet érnének. Mi a fene lehet az?
Égette a számat a mondat, hogy megint feltegyem a kérdést: ott vagyunk már? Ha nem tűntem volna türelmetlen öt évesnek biztosan kibukott volna belőlem.
- Már csak pár lépés! – mondta a csillag mintha csak megérezte volna, és tényleg csak pár lépés volt. Megálltunk valahol, gondolom a hegy tetején. Licertia mögém lépett. – Jól figyelj! Ne kezdj el nagyon bámészkodni, csak nézz az égre – suttogta a fülembe majd levette a szemkötőmet.
A látvány, ami elém tárult szavakkal talán megfogalmazhatatlan volt. A sötét égbolton megannyi fénycsóva suhant át. Több száz vagy több ezer egyszerre. Felismertem őket. Hullócsillagok voltak. De a megszokottal ellentétben sokkal fényesebbek és ragyogóbbak voltak. Úgy cikáztak az égbolton, mint a szentjánosbogarak a zavaros éjszakákon. Sosem láttam még hasonlót. Kapkodni kezdtem a fejem a csillagok után. Akkor láttam csak, hogy amint leérnek, emberi alakot öltenek. A fényes kis kövek, melyek csillámporos utat hagynak maguk után, ugyanolyan meseszép teremtményekké változnak, mint Licertia is. Hát ez volt az a sok furcsa hang.
Körbetekintettem. Egy hatalmas hegy legszélén álltunk. Az alattunk elterülő völgyből ezer meg ezer új jövevény sétált szerte szét. Mindig tudtam, hogy rengeteg meteor hullik az égből, de a Földről szerencsénk volt, ha éjszakánként egyet-egyet megpillanthatunk. Most viszont, valóságos bőség zavar volt.
- Ez… ez elképesztő – böktem ki végül. Nem találtam rá megfelelő szót, erre egyszerűen nem lehet. – Mi, mi ez?
- A téli meteor raj, a Quadrantidák – magyarázta pedig pontosan tudtam, hogy most hullnak. – Ez az utolsó nagy raj, szerettem volna, hogy lásd. A következők nagyon sokára érkeznek. – Persze tudtam mire gondol. A földi idő szerinti tavasszal csak kisebb rajok érkeznek, legközelebb csak április felé találkozhatunk ilyen hatalmas csillaghullással. – Ez a történet azon része, ami a Földről nem látható – kuncogta.
- Az emberiségnek fogalma sincs, miről marad le. Soha sem láttam még szebbet – ámultam. Egy pillanatra se tudtam levenni a szemem az égről.
- Tudtam, hogy tetszeni fog. – Lopva rápillantottam. – Innen a legjobb a kilátás, azért hoztalak fel ide. Kis jutalom az edzésekért. – Megint kuncogott. „Jutalom mert visszajötten Denintől?” – tettem fel magamnak a kérdést, de tudtam, hogy ha kimondtam volna nagyon megbántottam volna a szőke csillagot.
- Köszönöm. Tényleg – mondtam, majd újra az égre pillantottam. Pár pillanat múlva éreztem, hogy két erős kar átölel és lazán magához húz.
- Én köszönöm a kitartásod – suttogta és éreztem, ahogy arcát göndör fürtjeim közé fúrja. Azt hiszem zavarba jöttem. Nem mindenkitől tűrtem, hogy ok nélkül ölelgessen. Tőle valahogy mégis olyan jól esett. Elég vegyes érzéseket tápláltam a lány iránt, azt hiszem. Hiába volt gyönyörű, a makacsságával és a parancsolgatásával eléggé kiakasztott. Most még is úgy érzem kedvelem őt. És azt hiszem ő is engem. Talán még is elég jól megleszünk.
Hátra pillantottam. Smaragdzöld szemeiben úgy csillogtak a fényes utak, mint karácsonyfán a csillagszórók. Kezeimet az övére tettem és lazán belefeküdtem az ölelésbe.
- Köszönöm – suttogtam. Elmosolyodott.
- Na nézd, mert lemaradsz! – mondta. Elengedett és pár méterrel előrébb leült a fűben.
Tovább fürkésztem az eget. Régebben mennyit kellett mindig várni, hogy el-elkapjunk egy csillagot. Most meg számtalan cikázik körülöttem.
- Mennyi hullócsillag – kis szünetet tartottam. – És mennyi, mennyi kívánság. – Licertia nem szólt. Úgy éreztem nem kedveli, ha ezt a témát szóba hozom.
A kép néha fátyolos és homályos volt. Csak néhány pislogással később jöttem rá, hogy könnyezem. A sós cseppek végignyaldosták az arcom. „Már megint sírok. Mindig mindenért sírok…” Gyorsan megtöröltem a szemeimet, nem akartam, hogy bármiről is lemaradjak. Túl gyönyörű volt ahhoz a látvány. Néha lepillantottam, hogy lássam az új jövevényeket. Mindegyikőjük lenge fehér ruhában érkezett meg és egész fiatalnak tűntek. De valójában fogalmam sem volt róla hány évesek lehetnek.
A sok arany és ezüstös utacska között egyszer csak felvillant egy vörösen izzó fénysugár, amely útja nem vezetett le Stelloráig. Kicsit összerezzentem. Furcsa szomorú érzés fogott el a látványtól.
- Mi… mi volt az? – kérdeztem, de Licertia hallgatott. – Figyelsz? – majd közelebb léptem. Ekkora hátrafordult és üveges tekintettel meredt rám. – Mi… mi történt? – kérdeztem rémülten. A gyönyörű csillaglány csak megrázta a fejét, majd összekuporodott. Lassan leültem mellé és vállára hajtottam a fejem. Nem firtattam tovább a furcsa jelenséget. – Tényleg köszönöm, hogy megmutattad ezt nekem.
- Ne éld bele magad! Nem leszek mindig ilyen kedves. Szóval élvezd ki, mielőtt neki fognánk az igazi harci kiképzésnek! – mondta komolyra fordítva a szót.
- Ígérem, mindent bele adok. Csak kérlek légy velem türelmes. Soha sem harcoltam még.
- Az ellenség sem lesz türelmes – mondta hűvösen.
Kis ideig csend volt köztünk. Aztán a gondolatok cikázni kezdtek a fejemben. Eszembe jutott rengeteg kérdés, amit fel szerettem volna tenni, még sem mertem mindet. Licertia igen nehezen kiismerhető volt számomra. Na, nem mintha valami jó emberismerő lennék. Általában csalódások érnek e tekintetben, mind negatív mind pozitív értelemben. Akit hamar megkedvelek, azok általában hamar elmorzsolódnak mellőlem, akiket pedig kezdetben utáltam, később a legjobb barátaimmá váltak. Talán ezért zavart leginkább a sok vegyen érzés Licertia irányába, fogalmam sem volt róla, hogy fogunk kijönni később. De mindenképp szerettem volna megismerni egy kicsit. Az újonnan érkezett csillagokat elnézve most leginkább a kora foglalkoztatott.
- Licertia, kérdezhetek valamit?
- Ha nem hülyeség, akkor igen! – Nyeltem egy nagyot.
- Szóval… Azok a csillagok elég fiatalnak tűnnek, ahogyan te is. Viszont Rona néni azt mondta, hogy annak idején vele is te foglalkoztál. Talán ti nem öregszetek? – Hangosan nevetni kezdett.
- De öregszünk csak sokkal lassabban, mint ti emberek – válaszolta.
- Értem. És te? Te mennyi idős vagy?
- Mit gondolsz egy meteor hány éves lehet? – Elgondolkodtató mégis egyértelmű volt a válasz: több milliárd.
- Hát jó sok… - Megint felnevetett.
- És mióta vagy Stellorában? – próbáltam máshogy megközelíteni a kérdést.
- Nagyjából háromezer éve – mondta én pedig egy pillanatra nem kaptam levegőt. Azt hittem legfeljebb párszáz évről lehet szó. De az a három ezer, nagyon soknak tűnt. – Most meg mi az? Úgy nézel rám, mint aki szellemet látott – nevette.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyi idős vagy. Mármint ne értsd félre, nem gondollak öregnek! Csak éppen…
- Ne fáraszd magad, tipikus emberi gondolkodással. A ti időtök sokkal korlátozottabb, mint a miénk. Hiszen az univerzum gyakorlatilag időtlen. Nem tudjátok elképzelni, mit jelent az „örökké” vagy a „végtelen” szó valójában – magyarázta. Igaza volt. Ezekkel a szavakkal nap, mint nap dobálózunk, most így belegondolva pedig tényleg fogalmunk sincs róluk.
- Elképesztő. És mit csináltatok ott az űrben? – Elég dedósnak éreztem a kérdést. Hiszen egy rakás kő mit csinálhat az űrben, azon kívül, hogy lebeg?
- Semmit igazából – Elgondolkodott. – Vagyis, én sem tudom pontosan. Tanulunk, azt hiszem, de nem igazán emlékszem rá. Érzékeljük a dolgokat, amik körülöttünk történnek. – Zavartan nevetett.
- Mit értesz azalatt, hogy érzékelitek?
- Nem tudom pontosan… Arra emlékszem, amikor már nagyon közel voltunk a Földhöz, millió és millió kívánságot hallottam a világ különböző nyelvén. Értettem az összeset, és csak zuhanni, zuhanni akartam a Föld felé. – Kis szünetet tartott, lehunyta a szemeit mintha kutatna az emlékei közt. – Amikor már itt voltam Stellorában, minden világos lett. Tudtam mik történtek az évek alatt, amíg figyeltem a Földet, és azt is tudtam mi vagyok, és hogy miért vagyok Stellorában. Azt hiszem, amíg ott vagyunk fenn halljuk és látjuk, ami a Földön történik. Talán megtanuljuk a nyelveket, csak így lehet, hogy minden kívánságot megértünk.
- Ahogy észrevettem a hallásod és a látásod egyébként is kifogástalan. – Próbálkoztam meg egy bókkal. Igyekeztem beleképzelni magam a helyébe és értelmezni a mondanivalóját.
- Ez a kő állapot valami olyasmi lehet, mint az embereknél a baba kor. Mi sem emlékszünk rá hogyan tanultunk meg járni, de nem felejtjük el. – Licertia rám mosolygott.
- Tetszik ez a hasonlat. Örülök, hogy érted, amit mondok.
- Szóval ezért hallod meg mikor suttogok? – Licertia bólintott. Azt hiszem irigység fogott el. Eddig csak elméletileg gondoltam, hogy Licertia tökéletes lehet. De most már biztos voltam benne hogy az. Egy újabb olyan dolog, ami az emberiség számára elérhetetlen és megfoghatatlan: tökéletesség. Ha az itt élő csillagok valóban kivételes fizikummal és érzékekkel rendelkeznek, akkor alaposan fel kell kötnöm a gatya szárat, ha a segítségükre, akarok lenni.
- A barátaid – kezdte némi csönd után – megbízhatóak? – Pillantásával az enyémet pásztázta.
- Természetesen! – feleltem. – Miért?
- Csak nem szeretnék árulás miatt senkit sem megbüntetni – felelte egykedvűen.
- Az én barátaim nem árulók! – hangom kicsit mérges volt. – Tudom, hogy nehéz elhinni, mert én is láttam már rossz barátokat, áruló barátokat. De én velük túl sok mindent megéltem és tudom, hogy az életüket is kockára tennék értem. És részemről is így van. Nekem ők a legfontosabbak a világon, bármire képes lennék értük. – jelentettem ki. Licertia lehunyta a szemét és elmosolyodott.
- Ez volt eddig a leghatározottabb kijelentésed!
- A barátaimra elég érzékenyen reagálok. – Megvakartam a tarkóm.
- És ők egymással is ugyanilyen jóban vannak, vagy csak veled? – Ez a kérdés igazán elgondolkoztatott. Az tény, hogy velem mind a négyüknek szoros a kapcsolatuk, dehogy egymáshoz…
- Hát…
- Na ez már nem tűnik annyira határozottnak! – A csillag felnevetett. Belemélyedtem a saját emlékeim habjaiba. Hogy egymással is szoros-e a barátságuk? Visszaemlékeztem rá amikor Ash összeveszett az anyjával és Alexhez menekült, amíg nem tudott elköltözni otthonról. Amikor Emmának eltört a bokája és Ash a hátán cipelte be a korházig. Amikor Alex kiborult a vizsgaidőszak miatt és Kat segített neki a felkészülésben.
- Igen! Egymásnak is barátaik. – Feleltem. A miénk nem csupán egy haveri társaság volt. Mi együtt csapat voltunk. Voltak persze ellentétek, mert melyik baráti körben nincsenek? De úgy hiszem, a nehéz helyzetekben mindenki számíthat egymásra.
- Biztos vagy benne, hogy elég jól ismered őket?
- Biztos! Aislinnt és Alexet már kis tini korom óta ismerem. Velük nőttem fel, ők formálták a személyiségemet olyanra amilyen most vagyok. Néha úgy érzem, hármunk közt van valami különleges kapocs, hiszen a nevünk kezdőbetűje is ugyanaz, és mindhárman csütörtöki napon születtünk. – Nosztalgikus érzés fogott el. – Emmát és Katherint néhány éve ismertem meg egy rajongói klubban. Kezdetben csak bulizni jártunk össze így öten, de aztán egyre szorosabbak lettek a kötelékek közöttünk.
- Értem – nyugtázta a csillag.
- De miért kérdezed?
- Már mondtam. Hiába érzed, hogy most bármire készek vagytok egymásért, sose lehet tudni mit tesz veletek a szükség. Próbálom felmérni hol lehet szakadás. – magyarázta. Azonnal felpattantam.
- Ugye nem képzeled, hogy például Katherine képes lenne elárulni Emmát csak mert éppen összekaptak valami apróságon? – fortyogtam.
- Épp ellenkezőleg. Árulóvá sokszor azok válnak, akiktől legkevésbé várnánk – Felállt és lekicsinylően nézett rám. Éreztem, ahogy az agyvizem hőfoka eléri a százat. Sosem szerettem, ha bárki egy rossz szót is szól a barátaimról. Nemhogy olyan, aki még csak nem is ismeri őket, azt feltételezze róluk, hogy árulók. Lepergett hirtelen előttem egy kép, egy jövőbeli kép ahol talán majd utálnom kell őket. Soha! Az én barátaimról ilyet ne merjen feltételezni senki!
Hatalmas csattanás. Ennyit lehetett hallani. Aztán a szipogásomat.
Felpofoztam Licertiát. Aztán pedig elsírtam magam.
- Soha ne merészelj így beszélni a barátaimról. Világos? – Licertia arca meglepett volt.
- És most először vagy igazán elszánt. – közelebb lépett. – Ne haragudj. Nem akartam rosszat feltételezni a barátaidról. Csak méregetlek. Kivételesen meg vagy dicsérve. Bárcsak mindig ilyen elszánt és határozott lennél. – mondta én pedig elmorzsoltam a könnycseppjeimet. Méreget? Talán ez olyan fajta teszt volt, mint nemrégiben a támadása? Így próbálja kiismerni az erősségeimet és a gyengeségeimet?
- Én nem haragszom, nem tudhattad. – összekulcsoltam hátul a kezem. – És te se haragudj a pofonért.
- Ugyan. Gyakorolnod kell még, hogy megérezzem az ütésed! – mondta nevetve én meg csak fortyogtam…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése