Csillagom, csillagom 3. fejezet

Sziasztok!

Megszállt az ihlet manó ennek örömére kedveskedek nektek kicsit ;) Itt a harmadik fejezet~
Remekül haladok a storyval, sikerült túllendülnöm a "nemtudomLicertiátolyanraformázniamilyenreakarom" gondomon XD Remélem még pár napig ki tart az ihlethullám és hamarosan kész leszek a nyögvenyelős jelenetekkel. Aztán belecsapok a lecsóba és végre igazán izgalmas dolgok lesznek :) Rengeteg új szereplő lesz és még több új lény ;) Remélem várjátok már ^^ Nah nem is szaporítom a szót, itt a fejezet~
(Apropó, aki kitalálja kire hasonlít a fiú itten az kap egy piros pontot ^^)

Az elkövetkezendő idő így telt. Reggelente Matrona elvitt Stellorába, ahol kemény kiképzést kaptam, minden egyes nap, kivétel nélkül, aztán két-három óra magasságában haza hozott. Stellorában mindig más idő volt mikor mentem, hol reggel, hol délután, hol éjszaka. Nem tudtam összerakni a tematikát, de világossá vált, hogy teljesen más idősíkon mozog. Annyit sikerült csak megállapítanom, hogy ott valószínűleg lassabban telik az idő.

Ahogy teltek a napok és a hetek a gyönyörűséges csillagból egyre inkább házisárkány kezdett válni, legalábbis az én szememben. Egyre feszültebb voltam és egyre fáradtabb. Csak gyengébbnek és gyengébbnek éreztem magam, annak ellenére, hogy erősödnöm kellett volna. Próbáltam kitartani, de egyre nehezebben ment és egyre kevésbé tudtam tolerálni az embereket magam körül. Csak fáradtam és fáradtam és nem vettem észre semmi változást a kitartásomban vagy bármi másban. A kimerültség kezdett rajtam eluralkodni, a lábaim már álltukban remegtek. Nem csak egyszerűen izomlázam volt, a csontom is fáj már. A bokáim tropára mentek, pedig semmi bajuk nem volt, a hátam megállás nélkül sajgott. A hasam és a combjaim már szinte nem is léteztek. Egyre gyakrabban éreztem úgy, hogy összeesek. Gyakran szédültem, remegtem, pedig sosem voltak efféle panaszaim. Talán ilyen lehet a sportolóknak, akik az olimpiára készülnek? Hmm… talán. De én nem az olimpiára készültem, nem vagyok sportember és soha életemben nem éreztem magam ennyire fáradtnak.

Egyik nap kegyetlen meleg volt Stellorában. Szerettem a meleget mindig is, de akkor valahogy idegesített. Fülledt volt a levegő. Mintha sütőbe zártak volna és grillcsirke módra forgatnának. Biztos tudjátok milyen, mikor a nap szinte égeti a bőrötöket és pusztán attól, hogy kint vagytok hulla fáradtak vagytok, mert a Nap minden energiátokat kiszívja. Ráadásul aznap az iskolában is felcseszték az agyam. Igen, ez azon kevés napok egyikre volt, amikor elmehettem az iskolába. Hazafele jövet egy vén nyanya leordította a fejem, otthon összevesztem Emmával, elhagytam a kesztyűmet, kitört a csizmám sarka, elvágtam az ujjamat a salátakészítésnél, leégettem a hajam vasalás közben, bunkó volt az eladó a kisboltban és egyszerűen csak a hócipőm teli volt mindennel. És akkor még itt van ez az erőltetett semmire nem jó „tesi óra”, és egy kedves szó nem sok annyit se kaptam Licertiától.

- Gyerünk már! Nem lehetsz ennyire gyenge!

- Még mindig nem vagyok olyan fizikumú, mint te! És semmi kedvem ma ehhez az egészhez.

- Nem kérdeztem mihez van kedved. Csak csináld!

- De nincs erőm!

- Nem érdekel! Csináld! – ordított rám. Megmozdítottam a karjaimat, hogy felemelkedjek a földről, de visszazuhantam. A sírás határán voltam és olyan düh feszített belül, hogy azt hittem felrobbanok.  – Nem engedtem meg, hogy lazsálj! Gyerünk fel!

- Nem érted, hogy nem megy?

- Fenéket nem megy! Lusta vagy! Ez meg is látszik rajtad!

- Ezzel most azt akarod mondani, hogy kövér vagyok? – kérdeztem és fátyolos tekintetemet feleltem. Hajam az izzadságtól a homlokomra tapadt. Mélyet lélegeztem a fülledt levegőből.

- Hát rád fér a testmozgás – mondta és karba tette a kezét. Nálam itt pattant el a cérna.

- Tudod mit? Rohadj meg! – ordítottam. Feltápászkodtam és elindultam vissza Matrona kunyhójához.

- Most meg hova mész?

- Haza!

- Csak nem megsértődtél? – kérdezte gúnyosan.

- Tudod, miután három hete szenvedek a semmiért, engem senki ne nevezzen kövérnek.

- Nem neveztelek, csak rád fér a mozgás. Gyenge vagy…

- Nem érdekel! Világos? Nem érdekel! Nem érdekelsz sem te, sem a nyavalyás háborútok.

- Megfutamodsz?

- Még hogy megfutamodok? Még mindig nem tudom pontosan, miért hoztatok ide, senki nem mondott el nekem semmit, csak elrángattatok és katonai kiképzésben részesítetek! Nekem ebből semmi hasznom nem származik.

- Mi az, hogy semmi hasznod? Megígérted, hogy segítesz nekünk.

- Persze. És honnan tudjam, hogy ti nem jelentetek rám veszélyt? Semmit sem tudok arról, ami itt folyik. De tudod mit? Nem is érdekel! – Erőteljes léptekkel baktattam vissza.

- Állj meg! Hallod? Állj meg! – Megragadta a csuklómat.

- Hagyj békén! Nekem semmi közöm ahhoz, ami itt folyik. Nem kötelességem harcolni olyasmiért, amihez nem köt semmi. Hullócsillagnak nevezitek magatoknak. Én úgy tudom, a csillagok teljesítik a kívánságokat. De nekem még soha egyetlen kívánságom sem teljesült. Olyan nehéz lett volna legalább egyet? És még ezek után van pofátok a segítségemet kérni? – Licertia arca egy pillanatra elsápadt. Maga köré kulcsolta a karjait és lehajtotta a fejét.

- Szóval a kívánságok miatt? Tudod, te mégis mi történik egy csillaggal, mikor teljesít egy kívánságot? – kérdezte emelt hangon, és esküszöm, hogy könnyezett.

- Hát akiktől én kívántam nyílván semmi, mivel soha életemben nem teljesült egy rohadt kívánságom sem! – A szőkeség arcán undorodó grimasz jelent meg, majd egy gúnyos mosoly. Vállat rántott, majd folytatta.
- Rendben. Akkor menj csak haza!
Nem vártam meg a további folytatást, nagy léptekkel sietve visszamentem az öreg hölgy kunyhójához. Ő a szokott üde mosolyával várt, de amikor meglátta a dühös arcomat egy pillanatra ijedség futott át rajta.
- Mi történt? – kérdezte rémülten.

- Semmi. Csak menjünk haza. – Rona szó nélkül a vállamra tette a kezét és már épp elindultunk volna, amikor ismerős csilingelő hang csapta meg a fülem.

- Kedvesem, várjon! – szólt egy hang, majd a hatalmas fák mögül előbukkant Denin. Letérdelt elém és lány csókot nyomott a kézfejemre. Zavaromban kisöpörtem csatakos tincseimet a szememből. Kicsit kellemetlenül éreztem magam attól, hogy ennyire csapzott vagyok, egy ilyen fess úriember társaságában.

- Mit parancsol? – jöttek a számra az udvarias szavak.

- Komolyan, itt akar hagyni minket? – Arcára kiült a csalódottság.

- Izé… elnézést. Én, én, én csak… Nekem csak nem tetszenek, ezek az értelmetlen katonás módszerek – magyarázkodtam.

- Értem kedvesem. Gratulálok a teljesítésedhez Licertia, baromi jól megcsináltad – kiáltott valamerre, gúnyos, lenéző hangon, ami teljesen ellentétben állt előbbi udvarias magatartásával. Az ember azt hinné feleslegesen, hiszen a célszemély ezt úgy sem hallja, de mégis.

- Fordulj fel! – érkezett hamarosan a válasz valahonnan távolról.

- Nos kedvesem, a gondot megoldjuk. Ezen túl én fogok veled foglalkozni itt tartózkodásod alatt. –Egy pillanatra elcsendesült. – Akarom mondani én fogok foglalkozni önnel, vagy mi. A francba már ezekkel az úri szarságokkal – motyogta az orra alatt. Egy kicsit elkerekedett a szemem, aztán nevettem egy kicsit.

- Már mondtam korábban, hogy hagyd a formaságokat és nyugodtan tegezhetsz.

- Szó sem lehet róla! – Hevesen rázta a fejét. – Tehát, hamarosan találkozunk.

- Én nem jövök ide többet! – tiltakoztam. Denin megragadta a kezem és könyörgő tekintetet meresztett rám.

- Kérem, kedvesem! Szükségünk van önre! – Viccesen hatott magas, vékony hangjához a formaság, de még viccesebben a korábbi érzelmi kirohanása. „Fura fickó” – gondoltam. De mégis, egyszerűen nem lehetett nemet mondani neki.

- Üm, jó – motyogtam válaszként.

- Köszönöm, kedvesem – mondta és már el is tűnt. Engem pedig Matrona végre hazavitt. Krumplis zsákként dőltem be az ágyba és úgy 12 óra alvás után keltett fel lakótársam, mondván: azt hittem már meghaltál. Kedves, nem?

Nem tudtam mire számítsak másnap. Hiába aludtam fél napot, még mindig mindenem fájt. Matrona korábban azt mondta, hogy Denin is hadvezér és hasonló erőkkel bír, mint Licertia. Na most, ha én majd meg haltam az elmúlt három hétben, mit kaphatok egy férfitől? Aki állítólag igencsak kemény, még ha előre nem is látszik rajta. Vajon ez már a vég? Bár még haza mehetnék, magamra zárhatnám az ajtót és megszűnhetnék létezni a világ számára. Vajon a barátaim hogy-hogy nem vették még észre rajtam a sok feszültséget, ami összegyűlt bennem? Na persze nem sok időm volt rájuk az elmúlt napokban. Az egyetlen, akivel beszélni tudtam az a lakótársam volt, vele is természetesen összevesztem, ami nálunk már rutin szerű, de majd békülés gyanánt elmegyünk valahova koktélozni. De jó is lenne egy hideg koktél, valami édes, mondjuk egy kis pina colada…

- Szépséges napot a még szebb Lumenának! – köszöntött Denin, amivel teljesen kizökkentett az álmodozásomból. Hogy lehet, egy ilyen jó pasinak, ennyire idegesítő magas hangja? És ki a fene az a Lumena?

- Még mindig Anna nevem – jegyeztem meg hűvösen, azt hiszem még nagyon reggelt volt. Kisöpörtem egy kósza tincset az arcomból, és látatlanban megigazgattam a hajam. Talán hiúság, hogy kicsit kicsíptem magam? Szépen belőtt frizura, laza smink. Mégis csak egy herceggel töltöm a napom, na nem mintha táplálnék iránta érzelmeket, csak egyszerűen szükségét éreztem.

- Oh igen, elnézést Anna kedves. Készen áll a mai feladatokra? – kérdezte kitörő örömmel. Elhúztam a szám.

- Hogy őszinte legyek, nem – mondtam nyomatékosan megnyomva a „nem” szót.

- Rendben akkor megvárom – mondta a legnagyobb nyugodtsággal és leült a fűbe. A szemeim körülbelül négy méteresre nőttek a csodálkozástól.

- Most ez komoly? – Bólintott. Vállat rántottam majd leültem mellé a fűbe. Sokáig csak csendben hallgattunk. Elméláztam az éppen felkelő nap fényében. Milyen furcsa, most itt is reggel van. Aztán felmerült bennem a kérdés és végül szavakká formáltam. – Denin, kérdezhetek valamit?

- Amit csak szeretnél. Akarom mondani, óhajt kedvesem. – Kuncogtam egyet a hirtelen jött bakiján majd érdeklődő arccal tekintettem rá.

- Feltűnt, hogy itt Stellorában valahogy másként mozog az idő. Úgy értem, mikor eljövök otthonról általában reggel van, amikor pedig ide érkezek vagy délután van, vagy este, vagy délelőtt. Most kivételesen úgyszintén reggel. Ez miért van? – Denin bólintott a felfedezésemre majd magyarázni kezdett.

- Stellora sokkal nagyobb világ, mint a ti Földetek. Az idő is sokkal nagyobb, vagy, hogy is fejezzem ki magam. Az idő itt háromszor olyan lassan telik, mint nálatok.

- Tehát amíg nálunk a Földön eltelik három nap, addig itt valójában csak egy?

- Pontosan kedvesem, remek a logikai érzéke – Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ez gúny akart lenni, vagy tényleg így gondolja. De legalább most már összeállt a kép, miért volt olyan zavaros mindig az idő.

- A hónapok és az évek is olyan lassan telnek? – kérdeztem újra.

- Igen. Egy Stellorában eltöltött év valójába három földi évnek felel meg.

- Akkor a nyár is háromszor olyan hosszú? – Denin bólintott. Milyen különös. Eltöprengtem ezen. Háromszor olyan hosszú nyár alatt, háromszor annyi időt lehet nyaralással tölteni, és háromszor annyi időt alvással, és háromszor annyi időt edzéssel… Gyakorlatilag akkor Licertia egy nap alatt háromszor csinálta végig azt, amit én. Kemény lány. Egy pillanatra lelkiismeret furdalásom lett. De ő nem tűnt fáradtak, biztos megszokta már. Szóval nincs miért sajnálnom, igaz?

- Jó készen vagyok, csinálhatjuk! – mondtam és felpattantam.

- Ez remek. Tele energiával! – mosolygott. – Akkora mihez lenne kedve?

- Hogy-hogy mihez lenne kedvem? Nem te mondod meg, hogy mit csinálunk?

- Ugyan. Nyugodtan válassz csak, mivel szeretnél kezdeni.

- Hát nem is tudom, Licertia mindig felüléseket csináltat velem. – Denin a pázsitra mutatott, hogy akkor nyugodtan kezdjem el. Mit volt mit tenni elkezdtem, aztán úgy a tízedik után Denin leállított.

- Nem vagy fáradt, akarom mondani…

- Fáradt? Ez volt a tizenkettedik.

- Nem szeretném, ha túlhajtanád magad, vagyis magát.

- Nem hagynád abba ezt az idétlen magázódást? Fiatalnak érzem még magam ehhez.

- Rendben – sóhajtotta. – Szóval majd később folytatod. Most csinálj inkább mást – Elkezdtem a fekvőtámaszokat, de azzal is hasonlóképp jártam.

- Licertia több százat megcsináltat velem.

- Micsoda barbár módszer egy ilyen csodaszép hölggyel szemben – kezdte megint az idétlen nyálas szövegelést. Újra gyakorlatot váltottunk, újra abbahagytuk. Így ment ez végig, míg nem a futás jött.

- Biztos, hogy akarod?

- Nem.

- Akkor, mára ennyi.

- Tessék? – teljesen meg voltam lepődve. Végül is tényleg ennyi volt. Rövid és cseppet sem fárasztó. Kicsit furának éreztem az elmúlt napokhoz képest, de úgy döntöttem inkább kihasználom a maradék időt és feltöltődök. Úgyhogy hazamentem.

Legnagyobb meglepetésemre lakótársam, Emma is otthon volt. Talán ki kellene használni a lehetőséget és bocsánatot kérni?

- Szia Em – köszöntem.
- Cső – lökte oda válasz kép. Épp hideg vizet vett ki a hűtőből. Hideg vizet? Mikor a mi világunkban röpködnek a mínuszok és ő egyébként is mindig forró teát iszik?!

- Minden rendben? Fáradtnak tűnsz – mondtam és végignéztem rajta. Kicsit koszos volt és izzadt, pont mint én az elmúlt napokban.

- Persze, minden a legnagyobb rendben. Csak nagyon kemény volt ma a meló – válaszolta – Elmegyek zuhanyozni – Elég furcsának tűnt, de nem akartam faggatózni.

- Figyelj, bocsi a tegnapiért.

- Ugyan, majd iszunk rá – mondta és már be is csukta maga után a fürdő ajtót. Nagyot sóhajtottam. Körbenéztem és azon tűnődtem, mégis mit csináljak aznap. Végül úgy döntöttem meg látogatom az egyetemet, még jó, hogy ott nem olyan kötött az órarend így bátran lóghatok.

Az elkövetkező pár nap hasonlóképp nézett ki. Denin nem kifejezetten tartott edzést a szó kemény értelmében, még csak el se fáradtam. Felszabadult időmben pedig hirtelen nem tudtam mit kezdeni. Odakint hideg volt, így otthon ülhettem és nézhettem ki a fejemből. Marhára izgalmas volt. Kicsit lelkiismeret furdalásom kezdett lenni. Igazából Licertia nem akart rosszat, nyílván ez valami parancs vagy micsoda. Én meg elég bunkó viselkedtem vele. Végül is ez tényleg az én érdekem, nem? De hát bele akartam én keveredni ilyesmibe? Nem. Tehát semmi dolgom ott. Igen. Nem. Fenébe teljesen összezavarodtam…

Egy kiadós, áztatós fürdés után nem bírtam megállni, hogy tüzetesebben át ne vizsgáljam a testem. Igazából nem volt eredménytelen az a sok tréning. A hasam sokkal laposabb volt a combom és a fenekem kerekebb a mellem pedig feszesebb. Sosem akartam én Barbie baba alakot, csak nagyjából olyat, amilyen most volt mikor tükörbe néztem. Mindig meg voltak a formás idomaim, nagy mellek meg minden, csak formálni szerettem volna rajtuk. Azt hiszem, most végre úgy néztem ki, ahogy szerettem volna. Csak az a három-négy kiló tűnt el rólam, ami elcsúfított. Így se volt modell alakom, de jobban néztem ki. A csillagokra gondoltam. Ők mind olyan tökéletesek. Engem igazság szerint csak anyu szokott dicsérgetni, hogy milyen szép a hajam meg ilyesmi. A hajamra mondjuk én is büszke voltam. Gesztenyebarna, laza, göndör tincsek, újonnan vágatott frufru. A másik dolog, amit még szerettem magamon az a szemem volt. Nagy sötétbarna boci szemek, mikor kicsi voltam fekete volt. Csak azt sajnáltam, hogy mellé csonka szempilláim vannak. Pedig mindig is hatalmas dús és göndör pillákra vágytam. Nagyot sóhajtottam majd inkább abbahagytam a felesleges ego rombolást.

Köszönöm hogy elolvastad^^ Ha tetszett és dobnál némi véleményt, nagyon hálás lennék ^^