Csillagom, csillagom 2. fejezet

Sziasztok Csillagjárók :)
Tudom korábbra ígértem a második fejezetet, de lusta dög vagyok~ De végre itt van, vegyétek, egyétek XD Észrevételeket, kritikákat, kommenteket szívesen fogadok. :) Néhány építő (vagy épp romboló) vélemény nem jönne rosszul. Tetszik-e nektek eddig a történet? Mi a véleményetek az eddig megismert szereplőkről? Idegesítő-e a főszereplő? (Kérlek ha az lesz azonnal szóljatok xD Mindenki által szerethetőre szeretném megformálni)

A történetünk ott folytatódik ahol abbamaradt. És megismerkedhetünk egy új szereplővel, aki az egyik személyes kedvencem :) Remélem Ti is kedvelni fogjátok majd :)
Jó olvasást :)

Napok teltek el, de Matrona nem jelentkezett. Nem mertem senkinek se mesélni erről, még a barátimnak sem. És ahogy múlt az idő, egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy álmodtam. Olyan távolinak tűntek azok a percek, hogy már csak illúziónak éreztem. Mégis legbelül úgy vágytam rá, hogy visszakerülhessek oda. Érdekelt az a csodálatos mesés dolog. Annyira különleges volt a tény, hogy én átkerülhettem egy ilyen varázslatos helyre. Vissza szerettem volna menni.
Éjszakánként sokat lógtam az ablakban, hogy figyeljem a csillagokat. Az Orion csillagkép csodálatosan látszott a szobámból. Néha elhúzva hagytam a függönyt, hogy az ágyamból is láthassam az apró fénypontokat.
Nappalonként az apró köveket figyeltem. Egy-egy gyanúsabb kövecskét zsebre raktam, hátha. Jót mosolyogtam olyankor magamon.
Iskolába készültem. Elköszöntem lakótársamtól és egyben közeli barátnőmtől Emmától, majd a megálló felé vettem az irányt. Az ég hamuszürke volt a felhőktől, a levegő csípett, mintha megannyi apró jégszilánkkal dobálták volna az arcom. Felhajtottam a kabátom gallérját és behúztam a nyakam, már épp csak a szemem látszott ki a sapka és a sok ruha takarásából, mégis reszkettem. Már leesett az első hó, elképesztően hideg volt és még a szél is fújt. Fájt nyitva tartanom a szemem így sokszor lefele néztem, néha-néha be is csuktam. Azon töprengtem mit tudtam volna még magamra erőszakolni a két harisnya és vastagnadrág valamint a két póló, pulóver, kardigán és a vastag szőrme bundám mellé. Három zokni volt rajtam meg a bélelt csizmám és nem éreztem a lábujjaimat, pedig három perce hogy elhagytam a házat. „Francba már ezzel az idővel. Nyarat akarok!” – szitkozódtam magamban, aztán egy ismerős mosolyra lettem figyelmes a villamos megállóban.
- Matrona néni! – csendült fel vidáman a hangom, amikor megláttam az idős hölgyet.
- Szerbusz, kedvesem! – köszönt vissza – Ráérsz most velem jönni?
- Igazából iskolában lenne a helyem, de az egyetemi etikett megengedi, hogy három órát hiányozzak, úgyhogy élek ezzel a lehetőséggel. Ha Stellorában meleg van, bármikor oda mehetünk – magyaráztam didergő hangon. Lejjebb mentünk egy utcasarkot, ahol nem volt ember, majd Rona a vállamra helyezte idős kezét. Éreztem, ahogy felemelkedünk, ezért rögtön becsuktam a szemem. A forgókon is mindig csukott szemmel ültem, mert féltem. Ez is hasonló gyomorfelkavaró érzés volt. Végigfutott rajtam a hideg majd a forróság, újra az a suhanó hang majd a zuhanás. Emlékeztem, hogy legutóbb elestem, most igyekeztem megtartani az egyensúlyom. Ez nem teljesen sikerült, félig guggolva értem földet ugyanazon a puha pázsiton, ahol nemrégiben. Boldogan tekintettem körbe és ugyanazzal a hevességgel kezdtem el ledobálni magamról a ruhákat. A dermesztő hideg után forrónak éreztem a kora nyári időjárást.
Alkonyodott. Stellorában alkonyodott. Emlékeztem, hogy legutóbb amikor éjszaka jöttem, mintha délelőtt lett volna, most pedig kora reggel van, itt viszont esteledik. Valami teljesen más idő szerint működhet ez a világ.
- Gyere kincsem. A kisházban levetheted a ruháid – ajánlotta Rona amikor már a negyedik ruhadarabot próbáltam meg lehámozni magamról.
- Köszönöm! Csak megörültem a melegnek. – Odabent rögtön le is pakoltam a téli felszerelést, kabátot, pulcsit, harisnyákat és rohantam vissza a lemenő nap sugaraihoz – Istenem, nincs jobb a melegnél! – Láttam, hogy Matrona mosolyog rajtam. Valóban mulatságos lehettem, ahogy őrült gyerek módjára szaladgálok egy ismeretlen helyen.
- Nocsak kit látnak szemeim! – hallottam egy ismerős hangot közeledni.
- Licertia! – tettem a megállapítást és a hang irányába fordultam. A szőke szépség harcias léptekkel közeledett és kurta haját igyekezett felkötni. Igazából furcsa lány volt. Annak ellenére hogy szép és szőke nem sütött róla az üresfejűség mint hasonló társairól. Elvégre ha az ember egy szőke lányról beszél a róla kialakított kép egy hatalmas ribancot vagy egy káposztafejű kis libát ábrázol. Ő azonban nem ilyen volt. Volt benne valami határozott erotika és tűz. Nem csak egyszerűen szép volt, hanem különlegesen szép. Olyan megmagyarázhatatlan vonásokkal rendelkezett, amelyek végtelenül vonzóvá tették. Talán azért volt ilyen, mert nem is ember volt, hanem csillag. Hullócsillag.
- Látom jöttél edzeni. Nagyon helyes. Akár el is kezdhetjük. Indítsunk háromszáz felüléssel, aztán kikapcsolásnak futunk egy kicsit, tíz-húsz kilométer elég lesz. – Láthatóan nem fejezte be és erősen elgondolkodott mivel lehetne még széppé tenni ezt a varázslatos napot.
- Állj, állj, állj! Mégis miféle edzés?
- Miért hányféle edzés létezik? Az edzés az edzés! Na indulás! – Azzal el is rángatott Matronától, aki csak lemondóan csóválta a fejét.
- Figyelj, én nem nagyon értem, hogy miről beszélsz, de nem vagyok edzéshez öltözve. Meg amúgy se vagyok nagy sportember.
- Azt látom! – és erőtlen kis testemre pillantott.
- Mi? Szerinted kövér vagyok? – Apró úszógumiijaimat kezdtem tapogatni a derekamon.
- Nem kövér vagy, csak gyenge. Meg kell erősödnöd, hogy harcolni tudj.
- Harcolni? Kivel? És miért?
- Matrona nem mesélt neked még semmit?
- Nem, nem igazán.
- Jollárihúú! – csilingelt meg felettünk egy idegesítő férfihang. Mire oda kaptam a fejem, az illető már rég a füvet taposta. „Talán az égből szállt alá?”
- Szuper, már csak ez hiányzott.
- Miért kicsoda ő? – Fejemet oldalra biccentettem.
- Csak egy ostoba ficsúr. - Elcsapta a tekintetét.
- Na de Licertia kedves, nem illik így beszélni velem.
- Bocs felség – Licertia a megbánás halvány jelét sem mutatva karba tette a kezét és dühösen elfordult. Az idegesítő hang egy határozottan jóképű fiúhoz tartozott. Szalmaszőke egyenes tincsei magasztosan himbálóztak szemei előtt melyekben koszorút fontak a zöld fűszálak. Aranyos baba arca volt. Sugárzott róla a felsőbbrendűség és a finom elegancia. Lovagiasan meghajolt előttem, majd óvatosan megragadta a kezem és alig érezhető csókot lehet rá. „Nahát micsoda úriember.” – futott át az agyamon, talán még el is pirultam közben.
- Ha megengedi, kedvesem. A nevem Denin, herceg. Anyacsillagom a Vízöntő csillagkép alfája, Sadalmelik. Üdvözlöm Stellorában, Lumena! – fejezte be, majd lassan felegyenesedett. Kicsit sok volt az információ, amit hirtelen hallottam. Legszívesebben mindre rákérdeztem volna. Mégis mi az-az anyacsillag? És miért vannak a csillagok között hercegek? És ami a legfontosabb…
- Ki az a Lumena? – kérdeztem vissza.
- Kegyed! – felelte. Kicsit zavart a hivatali beszéde, nem illett vékonyka nyálas, de kedves hangjához.
- Hát ööö… az én nevem Anna, de azért én is örülök a találkozásnak. És légy szíves hagyd ezeket a formaságokat.
- Ahogy kívánja kedves Lumenám.
- Te idióta! Még nem szabadna így hívnod! – förmedt rá Licertia és olyan erővel vágta tarkón szegény fiút, hogy az egész testében megrázkódott.
- Mi az, hogy nem szabad így hívnom? A te feladatod lenne a beavatás, és itt szerencsétlenkedsz! – vágott vissza. Aranyos jófiú modora egy másodperc alatt elszállt, de a hangja ugyanolyan vékony maradt.
- Már ne haragudjatok. Miféle beavatás? És mi az a Lumena? – félve érdeklődtem.
- Látod? Erről beszéltem! – mondta a magát Deninnek nevező fiú és dühösen elfordult. Licertia hatalmasat sóhajtott. – Várj kitalálom. Még csak be sem mutatkoztál neki rendesen, igaz? – Licertia válaszul csak egy csóka grimaszt vágott. – Pompás. Remek munkát végzel – vetette oda ironikusan. A lány csak szemeit forgatta majd rám nézett.
- Licertia vagyok, hadvezér! Ennyit elég tudnia. – Tekintete a fiúra vándorolt. Denin csak egy „folytasd” pillantással nyugtázta a helyzetet. Rövid csönd következett mire a szőke csillaglány újra megszólalt. – Háború lesz – kezdte hűvösen.
- Háború?
- Csillagok és emberek, csillagok és csillagok, emberek és emberek között.
- Tessék?
- Most te vagy a kapocs a mi világunk és a tied között.
- A micsoda? – Értetlenül álltam a tényekhez. Denin hatalmasat sóhajtott a tárgyilagos megfogalmazáson. Újra letérdelt elém és lazán megfogta a kezemet.
- Minden igyekezetünknek ellenére a két világ között hamarosan elkezdődik a háború. Az Öné a feladat, hogy kapcsolatot teremtsen az emberek és a hullócsillagok között. Hatalmas segítségünkre lenne a háború folyamán, ezért önzetlenül kérem, hogy támogasson bennünket – mondta majd a szemeimbe nézett. Összerezzentem. Soha senki sem kért még ennyire komolyan és tisztelet teljesen bármilyen feladatra is. Fogalmam sem volt róla, hogy mégis mit kell majd tennem, de ezeknek az embereknek, bocsánat csillagoknak fontos vagyok.
Elnéztem a csillagfiú kerekded arcát, a pisze orrát és a sűrű szempilláit. Annyira tökéletes volt. Olyan átkozottul szép, finom. Ő a harmadik csillag, akit láttam és arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg mindegyik ilyen: gyönyörű, tökéletes, különleges és hibátlan vonásokkal rendelkező csoda.
- Hát, nem teljesen értem, hogy miről is van szó. De megteszek minden tőlem telhetőt. Csak kérlek, ne magázz már, nem vagyok én még olyan öreg – motyogtam zavartan.
- Köszönöm, és köszönöm Stellora nevében! – csendült fel határozottan. – Akkor engedelmetekkel én most elmegyek. Licertia kérlek, hogy lásd el tisztességgel a feladatodat különben átveszem tőled!
- Még mit nem! – horkant fel.
- Akkor meg láss neki! – Hangja olyan parancsolón csengett, mint egy vaskezű királyé. – Még látjuk egymást kedvesem! – Fejbiccentéssel elköszönt, meghajolt majd aprókat lépett a levegőben és eltűnt a fák lombaji felett. Tátott szájjal bámultam utána.
- Ő is egy csillag volt? – nyögtem ki hosszas csend után.
- Igen, az volt. – kaptam a választ az éppen akkor odaérkező Matronától.
- És tényleg herceg? – Matrona bólintott. – Ebben a világban is léteznek efféle hierarchikus rendszerek?
- Nem olyasfajták, mint az embereknél, de vannak – Licertia hangja undorral telt meg, de látszólag megkönnyebbült, hogy a szőke herceg elment.
- Nem igazán kedveled őt, igaz? – kérdeztem talán picit gúnyosan.
- Egy beképzelt önelégült tapló!
- Egy egyszerű igen is megtette volna. – A szőkeség szúrós pillantásokat vetett rám.
- Hozzám hasonlóan ő is hadvezér, és még ha nehezemre is esik beismerni nagyon is jó hadvezér – folytatta.
- Szóval valójában csak féltékeny vagy rá? – Lehet, hogy ezt a kérdést mellékelnem kellett volna. A csillag már nem válaszolt csak elindult valamerre az erdő felé. – Érzékeny pontra tapintottam? – suttogtam oda Rona néninek.
- Licertia és Denin már nagyon rég óta ellenfelei egymásnak. Mindketten nagyon erősek és tehetségesek. Még ha Denin hercegből talán nem is nézed ki elsőre, nagyon vaskezű a csapatával.
- Különös – motyogtam – És nekem mi közöm ehhez a háborús dologhoz?
- Stellorát hamarosan meg fogják támadni. A csillagok nem tudtak harcolni az emberi világban, hiszen ott puszta kövekké változnak. Ezért szükségünk van emberekre, akik felveszik a harcot az ottani ellenséggel – magyarázta kedvesen az idős hölgy.
- És úgy gondolják, hogy erre én lennék a legmegfelelőbb? Soha életemben nem harcoltam még, nem verekedtem és fegyvert sem fogtam a kezeimbe.
- Azért kéne, hogy igyekezz végre, és elkezdjük az edzésedet! – kiabált a szőke szépség.
- És ha én nem akarok edzeni? – horkantam fel.
- A saját érdekedben hasznodra lesz. Rajtunk kívül álló ok miatt is hamarosan üldözni fognak téged. Mindenképpen szükséged lesz arra, hogy meg tudd védeni magad – magyarázta Matrona – Licertia stílusa talán nem a legszelídebb, de hidd el a szíve a helyén van. Annak idején engem is ő képzett ki. – fejezte be és gyermeki szemei táncolni kezdtek.
- Tessék? Úgy érti… úgy érti, hogy… hogy…
- Tudom, hogy nagyon sok kérdés zakatol most a fejedben, de ha mindent a nyakadba zúdítanánk, csak összezavarodnál. Hidd el, nem akarunk rosszat és mindent meg fogsz tudni a kellő időben. – Igaza volt, valóban sok kérdés kuszálódott a fejemben, talán annyi, hogy fel sem tudtam volna tenni mindet. Kicsit megrémített a tudat, hogy üldözőim lesznek. Eddig is féltem hazamenni a sötét utcán, most már még jobban fogok.
Végignéztem erőtlen testemen. Persze mások azt mondanák, jó vagyok így, de én nagyon rég óta szerettem volna már kicsit formába hozni magam. Nem akartam én sose pálcika lenni vagy ilyesmi, csak feszesíteni akartam az idomaimon. De ilyen olyan kifogásokkal mindig elmaradt. Valójában csak lusta voltam. Talán most itt a lehetőség, hogy tényleg tegyek valamit, még ha itt elmondások alapján komolyabb dolgokról van is szó. Nagyot sóhajtottam majd a szőke csillag után eredtem.
- Jövök már!
- Nagyon helyes. – Rona csak mosolyogva bámult utánunk. Egy kis tisztáson álltunk meg. – Gyerünk, felüléssel kezdünk. – Már el is dobta magát a puha pázsiton.
- Figyelj, én tényleg nem vagyok nagy sportember, úgyhogy ne várj tőlem túl sokat így elsőre – motyogtam és lefeküdtem mellé a fűbe.
- Csinálom veled, hogy legyen húzóerőd. De maximális hozzáállást kérek!
- Jó, jó csinálom. Csak ne legyél durci. – Egy szó nélkül nekiláttunk a felüléseknek. Igazából sosem tudtam szabályosan csinálni, úgyhogy a „felüléseim” csak hasztalan erőlködésnek tűntek. Egy ideig számoltam aztán összekavarodtam. A hasam már fájt, de Licertiának láthatóan meg se kottyantak az eddigiek.
- Nem bírom! – kiáltottam, majd elnyúltam a füvön.
- Csináld!
- De fáj a hasam.
- Nem érdekel. – Az a parancsoló hang annyira ijesztően csengett most, hogy nem mertem többet szólni. Próbálkoztam még, de annyira nem ment már hogy gyakorlatot változunk. Edzettünk karra, lábra, kézre, hátra és tulajdonképpen mindenre. Nem emlékszem mikor csináltam ennyi mindent utoljára. A végére futnom kellett, amit leginkább nem tudtam. Sosem ment, még az iskola köröket se tudtam lefutni, egyszerűen nem tudtam elég levegőt venni közben és fulladoztam folyton. Most sem volt ez máshogy, ráadásul még a lábaim is fájtak. Bírtam egy ideig, aztán fájni kezdett a fejem és szédülni kezdtem.
- Nem bírom! – nyöszörögtem újra és térdre rogytam.
- Ne legyél már ennyire nyámnyila! Alig csináltunk még valamit.
- Meg… megmondtam, hogy nem bírok, hogy nem bírok. – Alig jöttek szavak a számra. El voltam fáradva és alig kaptam levegőt.
- De még rengeteg dolgunk van!
- Ez… ez az! Nem bírom. Soha… soha nem futottam még ennyit. Hozzá kell szoknom.
- Nincs rá elég időnk.
- Nem érdekel. Nekem ez így túl gyors! – Nyöszörgésem nyafogássá változott. Licertia nem szólt semmit, csak gyalog folytatta az utat. Nagyokat sóhajtva lépkedtem utána. Szégyelltem magam, de nem tehettem róla, hogy gyenge fizikumú vagyok. Lassan visszatántorogtunk a kis tisztásra ahol Matrona várt minket, kezében egy hatalmas üveg vízzel. Felém nyújtotta én pedig egyetlen szó nélkül megittam a nagyjából másfél liter vizet. Hihetetlenül kimerült voltam. Fölpillantottam az égre. A nap még csak most bukott keresztül a fákon, halvány fénye még szürkés homályba öltöztette a környéket. Úgy tűnt mintha valójában csak egy-két órát edzettem volna. Sokkal többnek tűnt.
Licertia nem szólt semmit csak elindult valamerre az erdő felé. Nem szuszogott, nem tűnt fáradtnak, még csak nem is izzadt meg miközben rólam patakokban folyt a víz. Elég undorítónak éreztem magam, koszos voltam, talán büdös is, ráadásul meg sem tudtam felelni egy gyönyörű csillag elvárásainak.
- Hova mész? – kérdeztem, de Licertie nem válaszolt, csak ment tovább – Haragszol rám? – kérdeztem megint – Hátrapillantott a válla fölött.
- Nemsokára találkozunk, és edzünk tovább – mondta majd elfutott az erdőbe. A hangja olyan hűvös volt és rideg… nem is inkább lenéző, a sírás kerülgetett.
- Tehát tényleg utál – nyöszörögtem és beleborultam a tenyerembe. Halkan zokogni kezdtem. A fáradtság és a nyűgösség egyszerre jött ki belőlem.
- Nem utál – mondta Matrona megnyugtató pajkos gyermekhangon.
- De utál! Nem látta, hogy nézett rám? Utál, gyűlöl. Egy utolsó senki vagyok a szemében. Undorító vagyok, gyenge és és…
- Ő sem gondolhatta komolyan, hogy egy edzés után csoda történik. Licertiának valóban hatalmasak az elvárásai. Saját magával is. Ne sírj. Meg fog békélni.
- Gondolja?
- Biztos vagyok benne – mosolygott és két óvodás körtáncot járt a szemeiben. A vállamra tette a kezét és pillanatok múlva újra éreztem, azt a furcsa lebegő érzést, amitől most felfordult a gyomrom. Pár pillanat múlva már ugyanazon az eldugott helyen voltunk ahonnan elindultunk. A jeges szél hirtelen csapta meg átforrósodott bőrömet. Vacogni kezdtem. Matrona rám terítette a hatalmas télikabátomat. Mindenem reszketett a fáradtságtól, a fájdalomtól és most már a hidegtől is.
- Menj haza, mielőtt megfázol! – utasított.
- Holnap ugyanez lesz?
- Meg kell erősödnöd!
- De már fáradt vagyok! Nem fog ez menni nekem.
- Kérlek, tedd meg. Nagyon sokat számítana. És a saját érdekedben is.
- Jó, rendben értem. Akkor holnap. Viszlát! – azzal elindultam haza, vacogva, dülöngélve. Úgy döntöttem nem megyek már aznap iskolába, hazaérve csak ledobtam magam a kanapéra és próbáltam kifújni magam. Nagyokat szipogtam, aztán ledobáltam magamról izzadt ruháimat és felvettem valami tisztát. Éhes voltam pedig a belső órám szerint még nem is volt dél, úgyhogy a konyha felé vettem az irányt, ahol…
- Emma? Te mit keresel itthon?
- Neked is szia! Köszöntem, mikor bejöttél az ajtón, de ezek szerint nem hallottad! – válaszolta. Emma a lakótársam és egy nagyon kedves barátnőm. – Hol jártál? Nyúzott vagy, így megviselt az iskola?
- Hát mondhatjuk. De te miért vagy itthon? Hiszen még csak… – az órára pillantottam és egy pillanatra elakadt a szavam.
- Fél három. Ilyenkor már itthon szoktam lenni. Miért? – Igen valóban, fél három volt. Amikor elindultam reggel még alig volt nyolc óra. Hát ezért van Emma már itthon, ezért vagyok éhes mert már elmúlt dél is, és ezért voltam olyan fáradt, mert a másfél órának tűnő edzés valójában majdnem nyolc óra edzés volt. Ez így belegondolva még többnek tűnt, mint, ahogy éreztem.

  
Köszönöm hogy végigrágtad magad rajta :) Remélem tetszett. Írd meg a véleményedet :)